📌 Second topic - L.O.V.E.

 Csak egy szombat 🌞

Életünk során mindannyian a szeretetet keressük. Minden lépéssel a teljes elfogadást kutatjuk és igyekszünk rá lelni. A döntéseink súlyát is legtöbbször a magunk felé irányult vagy más szeretete miatt hozzuk meg. Minden a szeretetről szól. A munkánkkal is egy fajta szeretetet fejezünk ki, hogy másokon segítsünk. Akár egy nyelvvizsga letételben, tanításban, autó vásárlásban, főzésben. A szeretet legkülönbözőbb nyelvei nyilvánulnak meg a mindennapi életünkben nap mint nap. Még is, ha az ember először találkozik vele; azzal az igazi, őszinte szeretettel, megriad és elmenekül. Ez vajon miért van? Miért nem tudjuk csak egyszerűen elfogadni más szeretetét? Erre tulajdonképpen rengeteg válasz lehetséges. Lehet ez gyermekkori sérelem vagy trauma, vagy csak egyszerűen tudatalatti félelem a veszteségtől. De az is lehetséges, hogy az ember ha találkozik vele egyszerűen csak azt érzi, hogy ő ezt nem érdemli meg. Ezért ha látszólag elfogadja, folyamatosan ellentétbe kerül saját magával, és egy fajta csata, benső háború indul el az elfogadás és az elutasítottság között. Ez pedig különböző más konfliktusokra vezethet, ami már az adott személy környezetét is érinti és esetlegesen bánthatja is. Saját magunk elfogadása ezek alapján nem arról szól, hogy lehetünk bárkik, fogadjanak el minket, úgy ahogy vagyunk. Ha emberölés vagy bármi más bűncselekmény terhe lenne a lelkemen, a saját magam elfogadása, hogy én ilyen vagyok már felvet egy csomó más erkölcsi és lélektani kérdést. Szerintem ezt az "önelfogadást" sokan túlbonyolítják. Ami pedig a legrosszabb, hogy másokra erőltetik. Joga van mindenkinek a szabadságra, hogy olyan, az legyen ami, aki akar. De vajon jogos az, hogy ezt másokra rákényszerítjük? Helyes ezt tenni, még ha szíve szerint az illető nem szívesen fogadja el? Ezzel mit akarunk bizonyítani? Az a fontos, hogy mások elfogadjanak, vagy az, hogy mi saját magunkat? Ha az a fontosabb, hogy elfogadjuk saját magunkat, minek kell azt rá erőltetni másra, hogy elfogadjon úgy ahogy vagyok? Nem elég az, ha azt én teszem saját magammal? Nem elég a saját magam elfogadása, mindenképpen kell másé is? Hát persze, ez természetes! Vágyunk a szeretetre, a teljes elfogadásra, hisz az egész életünk erről szól. De ahhoz, hogy kapjunk szeretetet, nekünk is adnunk kell. Ez kölcsönösen működik. Hiszen ha folyton csak kapunk és nem adunk, egy idő után a másiknak nem lesz miből adnia és táplálkoznia. Vajon azzal, ha másikra kényszerítem az akaratom; ergo ha azt akarom, mindenképp elfogadjon valaki úgy ahogy vagyok, még ha ez rossz is, még úgy is, hogy ezt lehet igazából nem is akarja, akkor az milyen szeretet? Előbb nem a saját magunk elfogadása lenne az elsődleges? Nem az, hogy magunkat szeresssük? Miért vágynék olyannyira mások elfogadására ha már saját magamat elfogadtam és szeretem? Amikor az ember megtelik szeretettel legszívesebben csak adna. Amikor békébe kerül önmagával, szinte túlcsordul és ilyenkor szenvedés nem adni és szeretni valakit. Az ember olyan törékeny és igazából végtelenül egyszerű lélek. De sajnos a sok sérelem és fájdalom megtudja az ember szívét keményíteni és a szeretet adásra és kapásra való hajlama egyre inkább megfogyatkozik. Ezek a dolgok szülik a megkeseredett emberi lelkeket. Akiknek már nincs hitük a szeretet kapásban és adásban sem. Igen, ehhez is egy fajta hit kell. Hiszem, hogy ha adok, akkor kapok is. Sok reménytelen és leharcolt lélek vándorol a városok utcáin. Mind meg vannak fáradva a kereséstől is a sok csalódástól. De honnan tudhatja az ember mi a jó út? Hol kell ezt keresni, hogy ne kapjon az élettől olyan sok csalódást ami megkeseríti a szívét? Merre van az ehhez vezető térkép, amit már születésünk kezdetekor a kezünkbe nyomnak? Erre a válasz is végetlenül egyszerű és ehhez is csak egy fajta hajlandóság kell. Ez a Biblia. A szeretetnyelve. A térkép, ami utat mutat egy olyan élethez, ami elvezet a teljes szeretethez. 

📌 First topic - Olvasónapló 📖

Stendhal

Vörös és fekete

A 19. század elején játszódó francia regény, számomra egy igazi időutazás volt egy olyan világba, ahova ha lehetne, nem szívesen kelnék útra.

A főszereplő Julien egy francia kisváros külrészén élő paraszt fiú, aki tele van álmokkal. Egy igazi könyvmoly, kinek hűsége Napóleonhoz felbecsülhetetlen. Eszmei futtatásai és gondolatai végig kísérik az olvasót és meg kell valljam, igazi gondolatébresztő. A kor szelleme teljesen áthatja a regényt és aki eddig vágyakozott volna egy kicsit is a korszak iránt, szerintem ettől rögtön reális képet kap. 

A cselekményszálak nagyon szépen futnak fel a főhősünk jellemfejlődésén keresztül. Ahogy Julien egyre előkelőbb körökbe kerül és minél nagyobb, mélyebb tudást sajátít el, úgy változik a nézete a világról is. Az eleinte fontos dolgok, eltörpülnek mások mellett és elkerülhetetlenül bele fut egy asszonyba, aki végleg el lopja a szívét. Egy egyszerű kis emberből alkot az író, egy igazi nagyrabecsült úriembert, kinek személyisége a kor előkelőségei között is hírnevet kap. Papként indul és megbecsült könyvelőként végzi. Folyamatosan a gazdagság és az emberiesség fontos jellemzői csapnak össze. Miközben próbál valaki lenni, igyekszik a társadalom által kiváltott elnyomás ellenére összpontosítani valódi céljára. Nekem többször kétes érzéseim voltak vele kapcsolatban. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam vagy utáljam és lenézzem a magatartásáért és gondolataiért. Végül egyiket sem tettem. Megzavartak az érzései. Eleinte egy szívtelen, önelégült, magát fensőbb életre hivatott embernek tekintettem, de ez megváltozott, ahogy megjelent életében a szerelem. Az igazi, mindent feláldozó szerelem. Ezt olvasva egy érző, elhagyatott kisfiúként jelent meg nekem, aki csak kiakar törni abból a siralmas életből, amibe beleszületett. Nem adja fel az álmait, küzd akár az élete árán is egy olyan valóságért, ami még csak a fejében létezik, mégis a regény folyamán kezd ki körvonalazódni. 

Milyen is egy igazi férfi? Ha ezt a kérdést naponta nem teszük fel magunknak mi nők, akkor egyszer sem. Itt le van írva. Tisztelettudó, bátor, kedves, szenvedélyes, megértő. A téma olyan szinten ki lett bontva, aminek elsajátításával bárki azzá válhat. 

Felkavart, elnyomott, feltüzelt és aztán el csendesített. Igazi klasszikus. Nehezen kezdtem neki, mert nem nagyon van felhype -olva mint klasszikus irodalom sem, mindezek ellenére bátran ajánlom bárkinek, aki erre téved és beleolvas. Ez egy életrevaló tapasztalatnak megfelel.

Back to the present 🔙

 Már 1000 éve...

Amikor még általános iskolában elsajátítottam az írás tudományát, naplók teltek meg a gondolataimmal. Oldalak, füzetek lepték el kislánykori elméleteimet, érzéseimet. Volt idő, mikor ezeket vissza-vissza olvasgattam, csak úgy kíváncsiságból és elmosolyodtam egy-egy aranyos vagy épp naív mondaton. Ma már nem nagyon teszem ezt. Nem írok naplót, így nincs is mit vissza olvasni. Ez egy nyilvános hely, emiatt maga a privát jellege a "naplózásnak" ezzel el is veszett, de most nem is ez a lényeg. Mondhatni ellenálhatatlan vágyat éreztem az íráshoz. Régen szerettem írni és ma is néha hiányzik, hogy ki írjam a gondolataimat vagy csak egy érzelmet amitől nem tudok szabadulni. Ez most az a hely. Egy kis zúg, ahol megpihenek, kiengedem a frusztrációt vagy csak elmélkedem. Semmi kikötés nincs. Szeretek olvasni, így meg lehet, hogy előfordulnak olvasónaplószerűen bejegyzések, de ez is hozzám tartozik. Itt minden lesz ami ÉN🎀 vagyok.